Nem tudom mennyire jófejség, hogy hosszas semmikkel kitöltött intermezzoimon edződött idetévedőket ráadásként szóviccel is terheljem, de: Ha a blog egy kaptár, akkor a bejegyzések a posztméhek?
A netet böngészve egy olyan verset kerestem, amit elfelejtettem, hogy mi is az. A szerző megvolt, a vers még nem, de egy másikba beleakadtam, ami most megtetszett.
Jónás Tamás: Hallgatás helyett
Én nem sokat tudok rólad, de te se tudhatsz rólam sokat. Nemde? De. Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél? Hagyd abba most, jobb még az elején.
Ma verset írtam. Hallgatás helyett. Így pár mondatnak küldetése lett. De nem érdeklődik, nem is üzen. Ha majd akar, rögtön befejezem.
Ki verset ír, ölhetne is akár. Ki tudja, melyikkel nagyobb a kár.
Hogy rossz ez így neked? Na, ja. Tudom. És unod. Nem nagy ügy. Én is unom. És nem is tudsz vele mit kezdeni. Ki kezdje, én vagy te, szégyenleni?
A felnőtt ember egyet megtanul: mindene régi, csak a sorsa új. A sorsa, amin osztoznia kell, nem ő rendezte, s nem ő hiszi el.
Szerettem írni. Sőt, szeretek írni. Dohányozni is szerettem, de négy hete nem dohányzok. Az is hiányzik. A mozdulat, a nekikészülődés, a reflexek, az érzés... és a rituálé. Talán főleg az, hatalmuk van, és van bennük valami felemelő. Valószínűleg fogok még írni, legalábbis szeretnék. Kicsit olyan a szituáció, mintha egy kómába zuhant tótündér lennék mélyen a tó fenéken, és bár jóideje nem jött fel lentről buborék, és hármat sem lehetett kívánni időtlen idők óta, de mintha egy-egy, a távolba küldött kommentetekkel kavicsot dobnátok az állóvízbe. Mindegyikre megrándultam, és éreztem, hogy na, talán most. Txt megnyitva. qwert, asd, stb. Tamtaram, dobol az ujj. És nem azért, mert megszűntem volna létezni, gondolkozni, érezni, hasonlítani a világot egy másikhoz. Azt hiszem, most jött el. Egyre több félmondat született. Mint rojtok a ruha szélén, egyre jobban zavart a befejezetlenségük. Nem ígérek semmit, olyan volt már. De újraelsőnek megteszi. Mint amikor a márnem- vagy éppnemdohányzó egy meggyújtatlan szálat végighúz az orra alatt és úgy képzeli, hogy finom lenne és jól esne. Talán kevésbé káros.
Bujkál a tavasz az egyirányú utcákban, lábát lógatja a bérházak tetején és a szotyi héját a troli megállóba szórja le. Felhőket skiccel az égre. Ha úgy szól a zene a fejemben, akkor a házakon dobol és ablakon keresztül pörög a videoklip, tessék, kiáltja, de elnyomja a tavaszi madárcsicsergés !!!áthúzva!!! ütvefúró. Valami kellemes hátradőlés, ezt is megértük, megéltük és át vagy épp túl. Látcsövet formálsz a kezedből, úgy nézel a távolba és még csak nem is dudál, ami száguld feléd. Nincs stressz. Cigi se. De szívesen néznél a világba egy poháron át, hideg és buborékos fröccstől zavartan. Legszívesebben most kicsit megpihenve elterülnék a hűvös, zöld fűben és csak hallgatnám, ahogy a füleimben áramlik a vér. Előre, Illéri. Kicsit mintha tavasz lenne bennem is.
Mintha egy súlyos pecsétet törtem volna fel, ahogy beléptem ide. Enyhe dohszag, ami mégis olyan borospincékre emlékeztet, ahol olyan ital bújik meg a hordókban, mellyel közös titkaid vannak s bizony mosolyogva kortyolgatod, mintha mindig valami újat mesélne vagy épp emlékeztetne valami rég történtre.
A fény pedig pont olyan most, mintha egy teljes délelőttön át a sötétben ültél volna. Bár új szemeszter illata van. A Nap mégis úgy nyúl be érted az ablakon, hogy úgy érzed pogácsát csinál belőled, félholdasat meg karikát mosolygós arccal. Ahogy az radiátoron ülsz és lógatod a lábad a -2 C-ba olyan, mintha meg is gyúrna, olajos kézzel lágyan végigsimítana rajtad, a kócos tincseket játékosan még jobban felborzolva.
Somolygós varázs van a reggelben. Régen volt már ilyen illata. Olyasféle ízzel, amiben van valami új fűszer, vagy kicsit másként van elkészítve. Szeretek a 9. emeleten lakni. Szemem résnyira szűkül a sok fénytől, a szinte világító hótól és a kicsit piszkos vizében úszó Naptól, de mégis iszom a látványt. Olyan napnak ígérkezik ez, ami valami jót ígér. Ígérek hát neki én is viszonzásul, csendben mosolyogva.
Kiáltás gazdátlankodik az ablakba, és azt kívánja, hogy valaki mögé álljon.
Mert betontömbbe köt a sok eltemetetlen hülyeség és a több tonna semmi összenyom, a szárnyaim meg a sufniban porosodnak, tegnap kérdezték megvannak-e még?
Emlékszik az alakváltó az eredeti alakjára? A víz inkább pohárban vagy pocsolyában szeret lenni?
Amikor az árnyék keresi Pán Pétert, hogy visszavarrassa a srácot magához.
Ma is itt a reggel, ébred és felkel, Budapest és furcsa pállott hideggel... - nyomom ki az ébresztőt, s tölti be a hang helyét a kintről becsorgó csobogás, az ablakon kívül pedig a kicsit szépiás mocsárban autók kerekei sercegnek a vizes aszfalton. Hajnali melankólia, kesernyés dohány és nem igazán jó kávé elegye otthonosan borul rám nagy meleg pulóverként, amolyan Amorf Ördögös szomor sanzonként, de olyan finom, mint egy kocka étcsokoládé, aminek csomagolásával kényelmesen elmatatsz. Van ebben valami idill és szeretem dolog.
Erre a szobatárs nem elrontja azzal, hogy vidáman felugrik a fotelből, mivel valahogy megoldotta azt a nem egyszerű dolgot, hogy maga alá dobta az égő cigarettát és a tipikus reggeli, fáradt kacaj rázza a lépcsőházat.
Hm, két hangulati szám, s ha már a hangulat Amorf Ördögök, a két szám közül most egyik sem az:
- Te nem fogsz elkésni?
- Majd azt mondom hóakadály volt
Képzelt kávé az ablakban, borongós reggel, hűvös szellő, képzelt almás-mákos pite a kávé mellé a vásárcsarnokban, míg mindenki sürög-forog. Sárgás papírra közben egykét gondolat felfirkantása egy arasznyira a pohár szódától.
Az ősz hajú kontyos kiszolgálónénit megkerülve a kisablakon surran ki a rádióból a de nehéz az iskolatáska, és akarva akaratlan elmosolyodnak az arrajárók.
Aztán a rituálé, ahogy az ember felkászálódik a székről, magára teríti a kabátját, vállára kapja a táskáját és megindul. Nem sokkal odébb egy antikvárium 100 forintos könyveket hirdető kartondoboza mellett megállva elsőre kiemelni egy könyvet, ami régi ismerősként mosolyog rád, kellemes illata régi könyv és padlásszag elegye. Mosoly villan, szélcsengő cseng, és ez a könyv kísér majd el ma.
A szárazföld... száraz.
Tengerre! Csak egy kis szél a lepedőbe, hogy újra repüljön a vitorlás!
Az elmaradásokat és bevásárlólistát meg majd pótoljuk.
Kapitány
u.i.: elfogyott a rum
(a kabinajtón keresztül a kapitány hamiskás, de lelkes hangja hallatszik ki:
jöjj velem, hagyjuk itt a város zaját
jöjj velem, mesélek megint sok csodát
elmegyünk, s úgy leszünk, mint két jó barát)
Amikor az Élet éppen nem Lego, akkor bizony Tetris. És képes arra, hogy elképesztően hülye formákat dob neked, amit aztán tegyél oda, ahova tudsz. És bármilyen ügyes is vagy, egyre építteti veled a lyukas sorokat és a torony a nyakadban egyre csak nől.
Ugyanakkor néha eléri, hogy az ember az Életet ne játéknak lássa-érezze, ne kalandnak és mesének, amit te alakítasz, hanem harcnak, és ez az esetek többségében alapvetően rossz hozzáállás. Mert bármennyi Rambo is bújik meg az emberben, a piros hajpánt könnyen csúszik le az ember szemére és akkor csak a sötétben vagdos a szecskavágóval és lövi a nyilakat vaktában. Ez pedig még az ifjúkori Sly-nak se menne könnyen.
A palack, mely összetekert papírfecnit hordoz, tudja-e üzenetét? És teheti-e rosszul a dolgát, ha az annyi, hogy kézbesítsen VALAKItől, VALAKInek, VALAMIt, ami csak apróbetűs igazság?
És mit kívánhat, mit kívánna a hullócsillag, ha tehetné? Mármint azonkívül, hogy 'légyszilégyszi, ne égjek el a légtérben', vagy pont azt, hogy 'én most ide egy kibaszott nagy krátert akarok csinálni'.
... és a testvéreim is és a házon kívülre szorultam tőlem.
Van az úgy, hogy a dolgok elkezdenek darabosodni. Aztán az egész megrázkódik és összedőlni készül, de mégse. Megtámasztódik láthatatlan kezek által, mégha az esetünkben véletlen megtalálásokban, beeső sms-ekben, pár kör futásban, egy jáde marokkőben és némi meditációs zenében manifesztálódik. Amúgy meggyőződésem, hogy az Élet olyan, mint a LEGO. Elemekből épül fel színes meg minden, de nem erre épül a metafóra, hanem hogy hajlamos néha szétesni, feldőlni és darabjaira hullani. És akkor kezded lenne irdatlan nagyot kalapáccsal rábaszni a pár nagyobb darabra, de ezek a kis fröccsöntött kockák masszívan állják a sarat.
Nos körülbelül az Élet elemei is ilyen ellenállóak és mielőtt elképzelnéd a lesúlytást, már fejben leteszed a kalapácsot, durcáskodsz magadban egy tíz percet - ez jár, kell, elemi joga minden... embernek? -, aztán csak visszaülsz az lego aljzathoz, hogy összetákolod a szétesett dolgokat, persze a csakazértis-ből fakadó lendelütből némileg jobban. És mindig ez van. Építgetsz, kicsit nem tudsz mit-hova rakni és dől. Nagyobb elemekre ugyan, de dől, aztán megint építesz. Kicsit olyan, mint matematikus szemmel a nyúl és a teknősbéka. Elméletileg soha nem éri utol a nyuszi a teknőst. Bár a lényeg talán maga az építés. Az meg a slusszpoén, ha az ember nem építész-, hanem verstelen költő alkat
Amikor kómásan mentek le a tópartra... Kis sor van a pénztárnál, a jegyszedőnéni vidám mosollyal gombolja le rólatok a belépőt, amit egy hálás, kissé még vérágas pillantással viszonzol, miközben az oldalad és karod közé szorítod a plédet és terelgeted lábbal a tegnap talált labdát a forgókapu alatt. Persze közben kötelezően elhagyod egyszer a papucsodat vagy ahogy csoszogsz, telemered apró kövekkel. Battyogsz a víz felé, a homokos rész előtt a fűre dobod a zöld kockás plédet, fél kézzel összenyomod az energiaitalos dobozt és belepöccinted a csikket is, aztán csont nélkül a kuka. Megcsap a hideg vízillat, a boltok még csak most kezdenek nyitni, kevesen lézengenek még kint, pedig a nap kezd egyre erősebb lenni, de még kellemes hűvös szellő is cirkál a fák között és kacérkodik kötelezően a fűzfával. Másod-, harmad-, negyedmagaddal állsz meg a víz szélén bokamagasságnál némi fintorral, mint akinek semmi kedve hozzá, majd rendkívül körültekintő óvatossággal és lassúsággal lépdelsz befelé. Valaki elé odadobod a labdát, hogy lefröcsöld, vagy épp te kapod ezt a reggeli kedveskedést. Aztán mikor térdmagasság körül még mindig hideg a víz, valaki nekiáll belerugdalni a vízbe, fröcsölni, így a folyamatosság elvét zsebre vágva és nem mellesleg a köves részen túljutva, elkezdesz befele rohanni, majd pedig afféle félfejessel vetődsz a vízbe. Amikor egy nap folyamán először suhansz így a vízben és állsz fel belőle, hajad hátracsapva és fázol és nedves és frissítő és hatalmasjó dolog.
Valahogy inkább ehhez van hangulatom ma TO és bankbamenetel helyett.
Egy hídon ülve kellene reggelizni, figyelni, ahogy a lábam alatt folyik a folyó. Kiflire fektetni a szelet párizsit és jóízűen morzsázni az ölembe. Kortyolni mellé némi kefírt és hideg almalevet. Valami kis instrumentális szól a fejedben, hátad mögött autók, reng a híd kicsit.
Aztán biciklire pattanni és elázni egyet. A biciklire - annak híján - nincs esélyem, a többit bepróbálom.
Tegnap végre elkezdtem újra futni. Közben úgy éreztem magam, mint a cirkuszban a nő (nem, nem nőnek éreztem magam), aki a dobozba bújik és a részeg művész teleszúrkálja a kardokkal, de bírtam. És kurvajó volt már.
Mostanában nem sok fantasyvel volt dolgom, ezért is lepett meg, hogy egy elffel álmodtam. Épp valamilyen kötelet sodort és mint az kiderült, valószínűleg déli elf volt - bizony ám, meg hű -, mindenesetre bedobott egy viccet, miszerint honnan ismered meg az északi elfeket? "Mohás a hátuk" - vontam meg erre a szemöldököm álmomban, tudatában, hogy képzeletbeli lények poénkodnak velem és tettem hasonlóan pillanatok múlva ébren is ugyanezt. Egy erőtlen nyüff még elhagyta a számat, ez egyben volt a vicc kritikája és minden mondandóm a reggeli világnak.
Olyanok a felhők, olyan a levegő, olyan a szél, olyan az illat, úgy hullámzanak a fák, úgy bizsereg valami odabent, úgy jár a láb, hogy ma valamit tenni kell. Málnás fröccsel bandukolni, nedves homokba mosolygó arcot rajzolni, téglatörmelékkel vagy krétával aszfaltra rajzolni, vagy könyékig festékesnek lenni. Elolvasni _azt_a_verset_ vagy _azt_a_pár_sort_, _AMI_. Szüntelen vágyakozás valami olyasmi után, mint amikor a delfinfélék teljes erőből kivetődnek a vízből, megrázzák magukat a levegőben egyre lassulva, majd visszazuhannak. Ez az átesés kell.
Randomra rakod a zenelejátszót és hátradőlsz. Mintha csak egy téglafalat látnál magad előtt, mindegyik téglán 1-1 monogramm vagy kis üzenet, kis graffitik, találós kérdések, karcrajzok.
Mikor hanyadt fekszel, kezed a tarkód alatt, s a könyved a fejet felett lebeg és lapozza magát.
Majdnem.